Sziasztok,

Jelenleg minden tartalom az alábbi Instagram oldalon kerül posztolásra, így kérlek ezen a platformon kövessetek, ha tetszik, amit képviselek :)

https://www.instagram.com/ten_handed_dad/

Köszönöm Mindenkinek!

Pár nap múlva megint mini tigrisek, Elzák, minyonok fognak az utcán rohangálni, és ahogy egyre nagyobbak, úgy egyre nehezebb bármilyen - a részünkről lehető legkisebb energia befektetést igénylő – jelmezt rájuk erőltetni.

Két éve ezerszer egyszerűbb volt, amikor még nem is nagyon értette, hogy mi ez az egész, miért kell beöltözni, vagy, hogy egyáltalán mi is legyen. Minden nap legalább hatszor változtatott forgatókönyvet, így a farsang előtti utolsó este ”Cowboy” kívánsága nyert, miután fél 9-kor fejben levezettük: Kockás ing? Van! Pisztoly? Még szép! Kalap? Hogyne lenne! Király, eldőlt, holnap ő egymaga lesz a jó, a rossz és a csúf!

De 12 órával később, a reggeli őrületben ez már közel sem volt ilyen meseszerű: Kockás ing? Ott van valahol a szekrény aljában, de most nem tudom megkeresni! Pisztoly? Fogggalmam sincs merre lehet, 3 hete nem találkoztam vele! Kalap? Pár napja kidobtuk, mert már teljesen szét volt szakadva! ÁÁÁÁÁÁÁ!!! Mindenki nyugodjon le a pic$@ba, ÚJRATERVEZÉS. Ing már rajta, ha a kalapot nem is, de egy baseball sapkát csak sikerült találni, így már csak egy szemceruza kell, és kész is a kamionsofőr.

Mivel a bölcsiben úgy volt meghirdetve, hogy szülők is nyugodtan öltözzenek be, és ezt a lehetőséget, az akkor 34 hetes terhes, közelről se komplett anyukája, a világért se hagyta volna ki.Számomra abszolút kézenfekvő megoldás lett volna a kurv@ jelmez, de ő inkább a cicára szavazott. Tetőtől talpig fekete szett, 180 centis farok mögötte (NEM ÉN!), feketére mázolt orr és 20 centi hosszú bajuszkák az arca mindkét oldalán. Későbbi elmondása szerint, amikor meglátta magát a tükörben, szexi kiscica helyett, sokkal inkább érezte magát egy vemhes, falusi macskának, de így maradt, mert már rég indulni kellett volna.

10 perces késéssel sikerült is megérkezni, és amikor a folyosón végigvonultak arra lettek figyelmesek, hogy az üvegfal túloldalán lévő zenekar hirtelen elhallgatott, miután a már ott lévő ÖSSZES szülő álla egyszerre esett a földre a látványtól, mert habár kérték az anyákat, apákat, hogy aki tud és szeretne, az öltözetben is csatlakozzon a gyerekekhez, mégis egyetlen hülye volt, aki ezt komolyan vette. Igen, a vemhes macska oldalán a kamionsofőrrel!

Tényleg nem tudom, honnan a francból tudják, hogy mit és hogyan kell csinálniuk. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy repülnek a fogkefékért, szigorúan, miután a répával töltött cukkinit kedves fél mosollyal az arcukon, csendesen elmajszolgatták egy ültő helyükben, majd nyolc : nulla : nullakor, egyedül megkezdik 11 órás, megszakításoktól mentes álom-túrájukat. Ezen a téren még akadnak apróbb, elhanyagolható hiányosságok (na jó, lóf@$3t se csinálnak ezekből első vérig tartó harc nélkül), viszont azt parádésan tudja Mili, hogy fiúként egy lyukas zoknit a fejére kötve ő Zorrónak képzeli magát engem befog lónak, miközben egy fakanállal a levegőbe csapva üvölt nekem, hogy “Jajta Tojnádóóó!”

Olyan OKJ-s csaj-kurzusra se írattuk be 8 és fél hónaposan Szoffancsot, ahol megtanítják nekik, hogyan nézzenek a szemük sarkából csábosan, fejüket 45 fokos szögben jobbra megdöntve, mégis Eva Mendes-t meghazudtolóan hozza a figurát a nap bármely szakában. Ahogy az is abszolút zsigerből jön, hogy a legnagyobb sóhajok közepette, csípőre tett kézzel álljon a mérlegre és csóvája a fejét az eredmény láttán. Azon eredmény láttán, amit nem azért nem tud hova tenni, mert nem ismeri a számokat, hanem azért mert egész egyszerűen fordítva áll a mérlegen. Annyira CSAJ!

Ő az! Akinek (talán) még nálam is több keze, lába, feje, szeme van. Aki (talán egy fokkal) még jobban ért a kis ördögünkhöz és természetesen a főzőlaphoz is, akármennyire is arcoskodok #mutimiteszel képeimmel. Aki (minden bizonnyal) képes osztódni, szétszakadni, egyszerre több helyen lenni, és párhuzamosan mindent parádésan megcsinálni. Aki a 20-30 percekből összekapart bruttó 3 óra ”alvás” után is olyan vidámsággal kel (százezerszer boldogabban, mint én), mint aki 3 napig bolyongott Párizs top butikjaiban miközben a Szex és New York-ot, Bridget Jones narrálta neki. Aki nélkül ez az egész nem indulhatott volna el, ezért mindenképp szerettem volna megmutatni ŐT ország-világnak.

Igény esetén még remek elmosódott képeket tudok készíteni 13 méterről a tarkója bal feléről.

Ja és egyébként fogalmam sincs, hogy én miért nézek ki úgy, mint akinek a vérvonalában legalább őshonos kenyai zsiráfok is megtalálhatóak.

Nincs kedvem edzeni. Pláne nem terembe menni, ahol azt kell nézni, hogy ki, milyen diszperzites vödörből keveri be kedvenc epres-csoki shake-ét, átélni, hogy az életemben először látott Fekete Laci hasonmás kocogtatja meg a vállam a ”főnök beszállhatok” felütéssel, miután 20 perc után végre sikerült találni egy olyan gépet/tárgyat/eszközt, amit még a takarítónők is 7 méterről elkerülnek. Az se lobbantja be a leküzdhetetlen vágyat, hogy 120 kilós (látszólag) színizom hegyomlások üvöltik be a termet - és egyúttal a kerületet is- szakaszos CHÖ – CHÖÖ – CHÖÖÖ harci kiáltásaikkal.

Magam se tudom eldönteni, hogy a pro vagy kontra oldalon vannak azon kedves, aranyos, közvetlen, pont ideálisan napbarnított, francia körmös hölgyek (értsd: pirított ribancok), akik szigorúan neon ”színű” (lehetőleg pipás vagy három csíkos) szettekben hajlandóak megjelenni és 15 perc kardió után vagy visszalépnek az öltözőbe felfrissíteni sminkjüket, vagy azt az egyetlen izzadságcsepp kezdeményt 6D-s műszempillájukkal törlik le homlokukról.

De ha még minimális kedv is lenne bennem erre (ami ugye NINCS) akkor se, csak úgy nézne ki, hogy na gyerünk, hajrá edzeni, mert este 6-9 között a legőrültebb időszakban nyakig szarban hagyni anyát, meg se fordul a fejemben (annak ellenére se, hogy épp a ”kritikus 7. évünket tapossuk együtt”). Isteni szerencse, hogy nem is kell, mert van itthon egy 11 és egy 16 kilós ”súlyzó”, akik attól a pillanattól, hogy haza érek, lábam elé gurulnak és kérlelni kezdenek, hogy kezdjek el velük edzeni (na jó, ők lehet nem pont ezzel a céllal csimpaszkodnak a nyakamba, de a végeredmény ugyanaz). Olyan pedig sosincs, hogy csak egyikőjüknek tetszik a repülőkilövés, vagy, hogy valódi súlya legyen a ”csak még egyszer”, ”ó csak egy utolsót” kéréseknek. Ja és nem, nem csak eddig az 1 percig tartott a személyi edzés…

A legnagyobb ártatlansággal (és persze szemében jókora huncutsággal) tekereg a számára abszolút hétköznapi Wartburg-zöld rúdon, miközben én azt magamban már krómnak látom és lelki füleimmel hallom, ahogy veszett erős orosz akcentussal Vegas külvárosában valaki épp egy ”ljep djensz”-t kér miközben egy 5 dollárost szuszakol a strasszos spagetti pántjába.

De ekkor hál’ Istennek vissza ránt a gyönyörű magyar valósába egy kedves vélhetőleg Vekerdyn nevelkedett anyuka, aki a csúszda tetején lévő drága 3 éves kisfiát kéri meg borzasztó intelligensen, gyermek önbecsülését szem előtt tartva, szűk 17 méterről, 159 decibellel, hogy azonnal takarodjon le onnan, mert ha leesik biztos, hogy még kezét-lábát is ketté töri. Ezt már csak az tudja fokozni, hogy amikor leveszem a kis Pirner Almámat a színpadáról, nem hogy azt az 5 dollárt, de még egy cent aprót se találok a cicanaciban, csak olyan fél köbméter pisivel átitatott homokot. Játszi Rulez!

Enni már régóta nem akkor eszek, amikor csak szeretnék, hanem amikor éppen tudok. Tekintve, hogy mire az esti ”játék, etetés, fürdetés, pakolás, öltöztetés, meseolvasás, fektetés, még egyszer menjünk el pisilni, hetedik kijövetel utáni visszazavarás, utolsó utáni ivás” is lepörög és végre TÉNYLEG a legaranyosabb állapotukba kerülnek (értsd: alszanak), addigra általában már egy lovat is meg tudnék enni, mégpedig a legelsőt, akit találok, kantárral-nyereggel-patkóval együtt.

De valami minimális tudatosságot mégiscsak muszáj alkalmazni, mert imádom én a boroshordókat, de nem példaképként tekintek rájuk. Egyik leggyorsabb opció a tojás, amiket Rocky-ként egy kézzel törve villámgyorsan serpeyőkészre varázsolok. Hogy íze is legyen: parmezán, szárított zöldség mix, só, bors + 4 perc és kész. Vagyis majdnem, mert magától nem mászik át a tányérra (vagy ha igen, az már régen rossz), nem teszi magát kívánatossá és nekem ez kattanásom, hogy minél jobb ránézni egy kajára, annál finomabbnak is érzem (lehet csak a placenta hatás miatt). Mivel bruttó 8 és fél óra telt ez az utolsó falat óta, ezért azon a plusz 10 másodpercen már az égvilágon semmi nem múlik. A kellő távolságból is szabad szemmel jól látható mennyiségű light ketchup-on (tudom, hogy buzis, de valahol ki kell lőni a cukrokat is) azért még jó pár csepp chili is kerül rá @hungarianchilifarmer jóvoltából (FIGYELEM, FIGYELEM: NEM, azaz N E M szponzorált tartalom) mert férfi vagyok, hős vagyok, hero vagyok és csak úgy jó a rántotta (is) ha véresre marja a torkom.

Amikor otthon nem látom Őket, a vinnyogás-nyekergés-lájtos üvöltözés az egyik “legmegnyugtatóbb” (közel se legkedvesebb) dolog a fülemnek mert ilyenek alapjáraton és legalább hallom hogy még életben vannak.

Aztán jön a csend. A csend gyanús. MINDIG. És rohadtul, idegesítően gyanús, leginkább azért mert nem szoktak a szoba két sarkában szonetteket olvasgatni, vagy átszellemülten Newton törvényein merengeni. Sokkal inkább reális opció hogy azért nincs egy hangjuk se mert vagy a Mickey egeres hátizsák pántját tekerte valamelyikőjük saját nyakára vagy a 68 centis libafos-zöld gyurma kígyó akadt meg keresztbe a torkukon, esetleg a vontatókocsi fém kampója ezúttal sikerrel járt és nagy nehézségek árán be lett tuszkolva a konnektor egyik lyukába.

De a “nesz” ahol nincs kérdés és az előző kettőt klasszisokkal túlszárnyalja a borzongás skálán az a visszafojtott, de mégis tisztán kivehető viháncolós-kuncogás. Itt már nincs kérdés. Itt már TUDOM hogy erőiket egyesítették, találtak valamit amit ők is tudnak hogy nem szabad, de most, hogy senki nem látja, világon túli boldogsággal teszik. Ilyenkor fuldokló röhögés közepette pakolják ki mondjuk az EGÉSZ ruhásszekrényt vagy szedik le az ÖSSZES könyvet, esetleg festik újra a falat zsírkrétával. De mivel én is tudom, hogy a vezetőséggel szembeni kollektív utálat/ellenszegülésnél (hol éppen mi) semmi nem kovácsolja jobban a csapatot így 20 perc extra munkát bármikor beáldozok a testvéri kötelék szorosabbra fűzése érdekében.

Legyen szó bármiről is, az első alkalom mindig különleges, ettől talán már csak az utolsó az, ami még extrább. Olyan 4 éve lehetett. Épp kezdetünk tavaszból nyárba bele futni és Milán akkor már pár hónapja megvolt. Könyvek, újságok és a természetesen a telefonom is hű társaim voltak ezen időkben, de rajtuk kívül senki más. Igen, valamikor ekkortájt lehetett, hogy a kukucs játékot, ajtó kinyitás-becsukással itt is elkezdtük játszani (ESKÜSZÖM NEM AZ ÉN ÖTLETEM VOLT!).

Azóta itt gyártottam már kalóztávcsövet az éppen eredeti funkciójukat elveszítő hengerekből, Forbes vagy Playboy helyett olvastam már Bogyó és Babócát (ismételten NEM magamtól és NEM magamnak), vagy, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, építettünk már 6 emeletes parkolóházat is (na jó, ezt talán pont én akartam).

De olyan, hogy Földöntúli nyugalomban, 10 percet egyedül töltsek Szarkáéknál, maximum akkor volt, ha 43 fokos lázzal feküdtek 3 takaró alatt, gyógyszerektől leszedálva.

Fun fact: ketten összesen hiányoztak 3 napot az elmúlt 1 évben az ovi/bölcsiből…