Enni már régóta nem akkor eszek, amikor csak szeretnék, hanem amikor éppen tudok. Tekintve, hogy mire az esti ”játék, etetés, fürdetés, pakolás, öltöztetés, meseolvasás, fektetés, még egyszer menjünk el pisilni, hetedik kijövetel utáni visszazavarás, utolsó utáni ivás” is lepörög és végre TÉNYLEG a legaranyosabb állapotukba kerülnek (értsd: alszanak), addigra általában már egy lovat is meg tudnék enni, mégpedig a legelsőt, akit találok, kantárral-nyereggel-patkóval együtt.

De valami minimális tudatosságot mégiscsak muszáj alkalmazni, mert imádom én a boroshordókat, de nem példaképként tekintek rájuk. Egyik leggyorsabb opció a tojás, amiket Rocky-ként egy kézzel törve villámgyorsan serpeyőkészre varázsolok. Hogy íze is legyen: parmezán, szárított zöldség mix, só, bors + 4 perc és kész. Vagyis majdnem, mert magától nem mászik át a tányérra (vagy ha igen, az már régen rossz), nem teszi magát kívánatossá és nekem ez kattanásom, hogy minél jobb ránézni egy kajára, annál finomabbnak is érzem (lehet csak a placenta hatás miatt). Mivel bruttó 8 és fél óra telt ez az utolsó falat óta, ezért azon a plusz 10 másodpercen már az égvilágon semmi nem múlik. A kellő távolságból is szabad szemmel jól látható mennyiségű light ketchup-on (tudom, hogy buzis, de valahol ki kell lőni a cukrokat is) azért még jó pár csepp chili is kerül rá @hungarianchilifarmer jóvoltából (FIGYELEM, FIGYELEM: NEM, azaz N E M szponzorált tartalom) mert férfi vagyok, hős vagyok, hero vagyok és csak úgy jó a rántotta (is) ha véresre marja a torkom.