Amikor otthon nem látom Őket, a vinnyogás-nyekergés-lájtos üvöltözés az egyik “legmegnyugtatóbb” (közel se legkedvesebb) dolog a fülemnek mert ilyenek alapjáraton és legalább hallom hogy még életben vannak.

Aztán jön a csend. A csend gyanús. MINDIG. És rohadtul, idegesítően gyanús, leginkább azért mert nem szoktak a szoba két sarkában szonetteket olvasgatni, vagy átszellemülten Newton törvényein merengeni. Sokkal inkább reális opció hogy azért nincs egy hangjuk se mert vagy a Mickey egeres hátizsák pántját tekerte valamelyikőjük saját nyakára vagy a 68 centis libafos-zöld gyurma kígyó akadt meg keresztbe a torkukon, esetleg a vontatókocsi fém kampója ezúttal sikerrel járt és nagy nehézségek árán be lett tuszkolva a konnektor egyik lyukába.

De a “nesz” ahol nincs kérdés és az előző kettőt klasszisokkal túlszárnyalja a borzongás skálán az a visszafojtott, de mégis tisztán kivehető viháncolós-kuncogás. Itt már nincs kérdés. Itt már TUDOM hogy erőiket egyesítették, találtak valamit amit ők is tudnak hogy nem szabad, de most, hogy senki nem látja, világon túli boldogsággal teszik. Ilyenkor fuldokló röhögés közepette pakolják ki mondjuk az EGÉSZ ruhásszekrényt vagy szedik le az ÖSSZES könyvet, esetleg festik újra a falat zsírkrétával. De mivel én is tudom, hogy a vezetőséggel szembeni kollektív utálat/ellenszegülésnél (hol éppen mi) semmi nem kovácsolja jobban a csapatot így 20 perc extra munkát bármikor beáldozok a testvéri kötelék szorosabbra fűzése érdekében.