Nincs kedvem edzeni. Pláne nem terembe menni, ahol azt kell nézni, hogy ki, milyen diszperzites vödörből keveri be kedvenc epres-csoki shake-ét, átélni, hogy az életemben először látott Fekete Laci hasonmás kocogtatja meg a vállam a ”főnök beszállhatok” felütéssel, miután 20 perc után végre sikerült találni egy olyan gépet/tárgyat/eszközt, amit még a takarítónők is 7 méterről elkerülnek. Az se lobbantja be a leküzdhetetlen vágyat, hogy 120 kilós (látszólag) színizom hegyomlások üvöltik be a termet - és egyúttal a kerületet is- szakaszos CHÖ – CHÖÖ – CHÖÖÖ harci kiáltásaikkal.

Magam se tudom eldönteni, hogy a pro vagy kontra oldalon vannak azon kedves, aranyos, közvetlen, pont ideálisan napbarnított, francia körmös hölgyek (értsd: pirított ribancok), akik szigorúan neon ”színű” (lehetőleg pipás vagy három csíkos) szettekben hajlandóak megjelenni és 15 perc kardió után vagy visszalépnek az öltözőbe felfrissíteni sminkjüket, vagy azt az egyetlen izzadságcsepp kezdeményt 6D-s műszempillájukkal törlik le homlokukról.

De ha még minimális kedv is lenne bennem erre (ami ugye NINCS) akkor se, csak úgy nézne ki, hogy na gyerünk, hajrá edzeni, mert este 6-9 között a legőrültebb időszakban nyakig szarban hagyni anyát, meg se fordul a fejemben (annak ellenére se, hogy épp a ”kritikus 7. évünket tapossuk együtt”). Isteni szerencse, hogy nem is kell, mert van itthon egy 11 és egy 16 kilós ”súlyzó”, akik attól a pillanattól, hogy haza érek, lábam elé gurulnak és kérlelni kezdenek, hogy kezdjek el velük edzeni (na jó, ők lehet nem pont ezzel a céllal csimpaszkodnak a nyakamba, de a végeredmény ugyanaz). Olyan pedig sosincs, hogy csak egyikőjüknek tetszik a repülőkilövés, vagy, hogy valódi súlya legyen a ”csak még egyszer”, ”ó csak egy utolsót” kéréseknek. Ja és nem, nem csak eddig az 1 percig tartott a személyi edzés…